Edzés közben a legnagyobb felismerésem az volt, mégpedig nem gondolok a kislányaimra a munkámra, családomra, barátnőmre, ügyfelekre, hanem csak is saját magamra 100%-ban. Ennek annyira örültem mint majom a farkának.
Koncentráltam a gyakorlatra, hogy szabályos legyen és fájjon ahol fájnia kell.
Emlékszem a nagy áttörést, ami okozta, az egy keddi nap volt, 65 kg-ot nyomtam ki lábbal, az utolsó kört végig csináltam s közben remegtek a lábaim mint a kocsonya.
Büszke voltam magamra nagyon és Tamás is mondta szééép volt!
Volt egy hét kimaradás
3. vagy 4., mert a nagyobbik kislányom beteg lett és itthon maradtam vele. Mondanom sem kell úgy hiányzott az edzés, mint egy falat kenyér az éhezőknek. Zizegtem rendesen!
Jött a következő hét, ment minden ugyan úgy nagy lelkesedéssel száguldoztam a pici autómmal a terem felé bömbölő zenével természetesen.
A hét vége felé jött egy gondolat,
amitől pillangók repdestek a hasamban, tudtam ez lesz az, de az egó hiszen én is rendelkezem vele mint minden más ember jöttek a félelmek a kishitű idióta gondolatok, de azt mondtam magamnak:
ha már a nap 24 órájában magammal tudok lenni, akkor beszélgessünk kicsit vagy akár vitatkozzunk is. Egy kérdést megér, legfeljebb csináljuk tovább azt, amit eddig is csináltunk, szorgalmasan lejárunk edzeni…
Én idő csak nekem a héten 4×1,5 órában.
Tűpontosan emlékszem
a közelitő gépen voltam ami a feneket edzi, jó kis gép ajánlom mindenkinek aki szeretne kerek popsikat.
Megkérdeztem Tomitól, hogy készített-e fel már valakit versenyre?
Válasza a NEM volt.
Azonnal rákérdeztem, hogy érez-e benne kihívást? s a válasza, igen volt
A pillangók újból repdestek a hasamban
Kérdezte mi a célom?
Mondtam, kiszeretném próbálni, hogy a testem mit tud, mit bír, hogyan reagál, miket tudok kihozni belőle milyen mélységeket, magasságokat élek meg lelkileg s agyilag.
Hogyan tudok vele kapcsolódni, hogy érzünk rá egymásra, mennyire vesszük át egymás rezgéseit s mikor ki motiválja a másikat stb. Kihangsúlyoztam, hogy csak egy verseny semmi több.
Nevetett rajta , mert aki belekostól az nem bírja abba hagyni. Mondtam magamban, na majd meglátjuk.
Tájékoztatott, hogy ez egy hosszú távú dolog, nem megy pár hónap alatt 1-1,5 év
szükséges.
Mondtam is magamban, nekem ennyi időm nincs…..
Természetesen tudtam, hogy a válaszom miért volt a fenti mondat, mert az önreflexió bekapcsolt csípőből. A türelmetlenség, haladjunk, simán menni fog hamarabb is és egyébként minden akadályt megugrottam idáig, DE! és most jön a csavar igen megugrottam, de rövid távú célokban az elsőről mindig felugrottam az ötödikre. De itt nem öt emelet van, hanem jóval több.
Ahogy Tamás mondta „ez nem egy rövid távú futás lesz, hanem hosszú távú”
Bevallom nőiesen elbizonytalanodtam, de hamar elmúlt.
Mindig kilógtam a sorból és én voltam a fekete bárány, ha már nincs több Vegyolka a világon, itt is biztos lesz olyan, ami még nem volt…
