Hétfői nap. Szokásos reggeli rutin …. lányokat suliba és száguldozás gumimacival az edzőterembe, természetesen hangos bömbölő zenével, hogy még a süket is hallja, Vegyolka felkelt
Ismételten bemelegítettem és a kedvenc gyakorlatommal kezdtünk a csípőemeléssel. Fokozatosan emelte a súlyokat Tamás és megkértem, hogy ne mondja mennyit is tesz fel.
Észrevettem magamon, hogy ha tudom hol tartunk befeszülők és már a befeszüléstől annyi energiám elvész, hogy bepánikolok s nem tudom megcsinálni.
Míg, ha nem tudom akkor sosem tudom hol a vége és arra koncentrálok, hogy megcsináljam. A zöld szalag ismételten előkerült Tamás zsebéből és a megszokott hintázással eltudtam viselni a kellemetlen fájdalmat, ami természetesen utána szuper érzés és nagyon sokat segít.
5 kör volt fokozatosan emelve a súlyokat a rúdon.
Az utolsó két körben már éreztem, hogy ez nem lesz sima liba, de megcsináljuk mert MEGAKAROM csinálni. Az utolsó kör volt a legnehezebb de sikerült.
Tudjátok hány kilónál hagytuk abba? Na! Szerintetek?
Míg én ziháltam a gyakorlat után Tamás nagy mosollyal kimondta: 110 kiló, gratulálok Levegőt alig kaptam, jó egy kicsit túlzok, de tényleg nehéz volt.
Örültem, mint majom a farkának és pislogtam nagyokat, mint hal a szatyorban, mert meglepődtem.
Utána következett a Bolgár guggolás 7,5 kiló /kéz + popsira edzettünk.
Közben pedig hirtelen csak úgy a semmiből jött egy felismerés,
Amit természetesen a nagy lihegések közepette megosztottam Tamással.
Nem tudtam neki teljes részletességében elmesélni, mert dolgunk van ugye bár, de vázlatosan sikerült neki átadnom a lényeget, amit most nektek picit kibontva elmesélek.
15 éves koromban,
ahogy azt írtam az elején jártam aerobicozni.
Hetente többször jártam le, imádtam és nagyon jól fejlődtem benne.
Már akkor is eszembe jutott, hogy egyesületbe szeretnék felvételizni.
Anyukám mindig azt mondta: felőlem csinálhatsz bár mit, de a tanulás az első!
Az idegen nyelvek soha nem mentek, utáltam is őket, főleg a németet.
Közép iskola az az gimnázium első osztályát jártam épp. Volt egy nagyon szép és csinos német tanárunk, aki lehet kipécizett magának.
Folyamatosan szívatott, hogy miért mai napig nem tudom, de már nincs is jelentősége számomra. Év végén megbuktam így pótvizsgára kellett mennem. Hiába mondtam anyukámnak, hogy nem csak én vagyok a ludas ő a végeredményt nézte, független attól, hogy a tanárral többször beszélt.
Mondanom sem kell, hogy a felvételinek ugrottak. Már készen álltam, hogy belépjek az egyesület kapuján.
nagyon haragudtam az anyukámra, de a mai fejemmel megértettem miért is volt fontos neki annyira a tanulás s nem pedig a sport. (később erről is mesélek majd)
Egy világ omlott össze bennem akkor,
azt tartottam a legjobbnak, ha nem foglalkozom vele, elfelejtem azokat az edzős éveket és terem közelébe nem megyek többet.
Így is tettem jól lenyomtam a tudatalattimba, még halvány fénysugarát se lássam meg soha többet.
Bánatomban másra irányítottam a fókuszt és eldöntöttem, ha már úgy is érdekel az egészségügy, akkor menjünk át az e.ü.s osztályba, és a tanártól is megszabadulok egy életre.
Igen ám, de kiderült, hogy különbözeti vizsgát kell tennem a szakmai tantárgyakból plusz ugye a pótvizsga.
Készültem egész nyáron a pótvizsgára és a szakmai tantárgyakra, amit egyébként nagyon élveztem és még pluszba könyvtárba is jártam ennek annak utána nézni.
Természetesen mindenből sikeresen levizsgáztam és örültem, hogy a német tanár a közelembe sem fog jönni, esetleg ha helyettesíteni kell.
Azt azért elárulom, hogy én voltam a második legjobb németes az e.ü.s. osztályban érettségiig.
Teltek, múltak és repültek az évek..
S azon kaptam magam jelen életemben 40 évesen, hogy egy gyerekkori álmomat valósítom meg épp és kezdek mindent elölről csak úgy a semmiből az az egy „feleslegből”, amit hiúságból szeretnék eltüntetni.
Teltek az órák és a napok s hétvégére teljesen összeállt a kép bennem.
Egy évvel ezelőtt volt egy párom, aki nagyon sokat edzett és szép is volt a teste az anyja úr istenit, (ez csak irigység) , nagyon sokat tett érte, hogy úgy nézzen ki ahogy kinéz és persze évek munkája van benne.
Nem tudom ki hisz a jelekben, de azt bátran merem kijelenteni, hogy véletlenek nincsenek! Én már akkor kaptam egy jelet, hogy iszkiri a terembe hajrá, de a lustaságom és az egom győzött.
És mint olvastátok az előző írásaimat, valaminek bekellett, hogy lője azt a bizonyos gólt, hogy menjek le a terembe.
Kérem szépen… a hiúság volt, az a bizonyos tizenegyes.
A tudatalattiból ahogy kezdtem is előjött újra, mert most volt itt az ideje……
„Addig kapod azt a bizonyos dolgot, amíg 100%-an bele nem állsz s meg nem oldod”
